Ménesünkről megjelent írások

Mivel Állatorvos-tudományi Egyetemet végeztem, érthető, hogy közel állt hozzám a lovas téma. Amikor ’57-ben végeztem, épp megszűnőben volt a magángazdaság, és sajnos sok ló áldozatul esett a kolhozosításnak abban az időben. Én nagyon sajnáltam a történtek miatt áldozatul esett lovakat, de nem sokat tehettünk. A politika eldöntötte, nem kellenek a lovak, ott a gép. 1962-ben, hogy mentsük a menthetőt, megalakítottuk a Hódmezővásárhelyi MEDOSZ SE lovas szakosztályát. SRANKÓ Ferenc barátom lett az elnök, én pedig a titkár. Szervező feladatokat kaptam. Versenyeket rendeztünk főleg a síkversenyek voltak látogatottak.

Hódmezővásárhely-Orosháza-Békéscsaba térségében több ismert lótenyésztő élt abban is időben. Telivéreket, magas félvéreket tartottak, és eljöttek a versenyeinkre. Ezek a versenyek olyan lehetőségek voltak, hogy annak a néhány magánembernek a lova megméretkezhetett az állami gazdaságok, TSZ-ek lovaival, sőt nyerni is tudtak, mert mi nem manipuláltuk a versenyeinket, az nyert, aki a legjobb volt, és nem az számított, hogy melyik ló kié. Ma is emlékszem, amikor LÁZÁR Lajos, meg JANKÓ Béla lova nyert. Micsoda ünneplést csaptunk! Úgy éltük meg, hogy ezek a lovak legyőzték a kommunizmust. Ezen élmények hatására 1966-ban vettem meg az első lovamat, helyesebben csikót, és azóta, megszállottként tenyésztem és versenyeztetem lovaimat ugró- és galoppversenyeken.

Változó. Volt, amikor jól ment, volt, mikor nem. Most, az utóbbi években nem olyan intenzitással veszek részt, de azért ettől a szenvedélytől nem tudok szabadulni.

Valóban. 1971-ben megalakítottam a hódmezővásárhelyi ÁFÉSZ Lótenyésztő Szakcsoportot, hisz versenyeink hatására megszaporodott a magánkézben lévő lovak száma, és vidéken is érdeklődés mutatkozott a versenyek rendezése iránt. Egy szó, mint száz, valamiféle szocialista köntöst kellett adni ennek az egész megtűrt tevékenységnek, a lótartásnak, így született az említett szakcsoport.

Szinte az egész országot behálózóan összefogta ez a szervezet a magánlótartókat, mindenki itt volt nálunk tag – ABONYI IMRÉtől BÁRDOS GYÖRGYön át BALCZÓ ANDRÁSig. Kedvező értékelési lehetőséghez jutottunk – helyesebben a tagjaink – ezen szervezeti formán keresztül. Korábban a TERIMPEX 35 000 Ft-ot adott egy-egy külföldre értékesített ló után, rajtunk keresztül a AGRÁRIA bábolnai külker iroda bonyolításában 70-80 000 Ft-ot, vagyis a teljes vételárat a tenyésztő, tartó kapta meg. Ez nem rossz pénznek számított a ’70-es években.

A Lótenyésztő Szakcsoport taglétszáma a ’70-es évek végére elérte a 600 főt! Az ország szinte minden részéből voltak tagjaink.

A már említett csikó kétévesen került a sportba. Síkversenyben indítottam, félvérversenyen – mert abban az időben volt telivér- és félvérverseny is. 5-6 éves korában fedeztetésre került, megmaradt a csikója, majd jött további két kanca, egy félvér, a Margit és egy telivér, a Döbörgő. Bármilyen hihetetlen, ma is ezeknek az utódai találhatók az állományomban.

Mindig igyekeztem, hogy a magyar lóra jellemző szilárdságot az utódokban is megtaláljam. A tetszetős, szép küllemét és intelligenciáját megtartva, elsősorban kiválogatással és cseppvér-keresztezéssel javítani az ugróképességét. Az elmúlt négy évtizedben elsősorban angol telivér méneket és annak megfelelő félvér méneket is alkalmaztam tenyésztés során. Mára – szerénytelenség nélkül mondhatom – kialakult a leginkább a kisbéri fajtához közel álló, egységes állományom.

Ne is kérdezze, mert több van, mint kéne! – 16 kanca és mintegy 42 utód.

Nálam csak a sportkipróbálás után került tenyésztésbe, nem a papír alapján.

Egészen 1992-ig. Az ekkor született törvény értelmében oka-fogyottá váltak a szakcsoportok, jöttek helyükbe a tenyésztői egyesületek, szabaddá vált demokratizálódó világunkban a szabadon szerveződés. Az említett szakcsoportok történelmi küldetése befejeződött. Amíg működtünk, a politikai elit eltűrte, a szakma örömmel fogadta, hisz remek lovakat küldtek fel tagjaink a pályára. Volt olyan év, hogy 60-70 is futott lovainkból a galoppon, és ugróversenyeken sem vallottak tagjaink lovai szégyent, és rajtuk keresztül sok jó ló került ki eladásból az országból.

Úgy gondolom, ezzel ők is tisztában vannak. A lótenyésztés „hosszú üzem”, itt gyors sikerre senki ne számítson, ez itt nincs biztosítva. Csak a céltudatos, következetes és kitartó munka hozhat eredményt. Annak, hogy ma Magyarországon nincsenek nagy eredményű egyedek – kivétel azért akad – , sok összetevője van: tenyésztés, ló-kiképzés, lovas-kiképzés, edzőkérdés, versenyrendszer, állategészségügy, takarmányozás. Ez mind megérne egy-egy fejezetet. Egy szó, mint száz, mint ahogy azt már Széchenyi István is megírta: „A lótenyésztés több generációs vállalkozás”.

Biztosan már sok Schrobenhauseni polgár látta Ferdinand Weingartner-t Autenzell-ből. Népünnepélyen, spárga piacon, karácsonyi vásáron, vagy csak egyszerűen kint a szabadon, a természetben. Két ló és egy kicsinosított hintó az ő védjegye. A fű, széna és speciális takarmány mellett van egy közbeeső étkezés (uzsonna/tízórai) a lovai számára, az alma. Nem kis gyümölcsök, hanem igazán nagyok. Körülbelül fél kilót mérnek az almák, melyekbe az ötéves Dingo beleharapott, hogy az csak úgy fröcskölt.